A színház jó.
A színház szép.
A színház kell.

Észrevette ezt a gyermekipar is, rengeteg elfoglaltságot nyújtva ezzel az ötlettelen szülőknek esős hétvégi délelőttökre. És hát a paletta legalább olyan színes itt is, mint a felnőttek világában. Megvan a gyerekeknek is a Madách vagy a Víg közönségdarabjainak megfelelő színház, a Katona és a Radnóti vagány konzervativizmusára rímelő, vagy éppen a Pintér Béla és a Szputnyik formabontó, alternatív világát megidéző színház.

Mi persze felnőttben és gyerekben is az utóbbit részesítjük előnyben, de azért igyekszünk nem végképp elsznobosítani a fiunkat, így aztán visszük ám mainstreambe is, és persze a rétegszínház sem nyújtja mindig a legjobb szórakozást. A minőség tehát akár ott is lehetne minden szinten, a baj csak az, hogy nincs. Ha csak elalszom egy darab alatt, még talán nem is akkora baj, de amikor valami annyira szar, hogy nemhogy szórakozni, de még pihenni sem tudok rajta, az már tényleg a vég.

Vigyázat! Önkényes kategorizáció következik!

 I. KATEGÓRIA: A béka segge alatt

    Fogi Színház: Süsü

Persze, ha az ember gyereknapi programra megy, ne várjon sokat, de az, amit a társulat "színészei" "nyújtottak", messze kevesebb volt, mint bármi. A playback zene és ének már önmagában is aljas támadás, de a szereplők mindezt lepattant állapotban lévő kosztümökkel, degenerált benyomást keltő karakterekkel és szánalmas alakítással tetézték. Süsü feje többször lecsuklott, az őt játszó szerencsétlen a sárkány nyakán kivágott résen beszélt és nézett, olyan volt, mint egy gégemetszett szörny. Nemhiába rettegett a fiam az első perctől az egésztől, pedig az igazi karakterért rajong dián, könyvben, youtube-on. Közben meg érződött, hogy ők bizony tényleg jót akarnak, csak hát az van, hogy gyerekeket szórakoztatni nem is olyan könnyű. Ott is készülni kell, nem árt, ha az ember tudja a szövegét, ha legalább nagyjából akkor nyitja ki a száját, amikor a playback megszólal, s az sem lett volna nagy baj, ha a mozdulatok csak annyira lettek volna darabosak, mint a Barátok közt első epizódjaiban.

II. KATEGÓRIA: A béka segge

    Puskin kuckó: Kippkopp-sorozat

Tök jó ötlet bevinni a moziba az egész kicsi gyerekeket is, a Puskint meg kifejezetten szeretem még akár szombat délelőtt is. Az ezer fölötti jegyár már kevésbé vonzó, és mivel ülőhelyre megy a cucc, ezért az egész kis gyerekeknek is kell belépő. Szóval érdemes jól meggondolni, hogy mennyit ér pár gyesztenyegyerek kalandja. Innen még persze bőven lehetne nyerni, és Erdélyi Erika, a hatalmas marionettbábokat mozgató mindenes tényleg mindent meg is tesz, a baj csak az, hogy Marék Veronika eredeti történetei helyett a néző itt valami technóba mártott affektálós danolászást, úgymond musicalt kap.

Ezzel együtt a Nefejelcs Bábszínház előadása egészen a béka segge kategóriáig jutott. Két okból. Egyrészt azért, mert az ismétlődő ritmusok hatására a tizedik percben mély álomba merültem, másrészt mert a darab végén meg lehetett simogatni a szereplőket.

    Babaszínház, a Kezeslábas Társulat: Játszótér

A fiatal drámapedagógusokból, színész II-kből (akármit is jelentsen ez) és hobbiszínészekből álló társulat ötlete egész jó. Gyerekeknek mutatnak be drámapedagógiai elemeket tartalmazó, didaktus és kissé normatív történeteket gitárral, dallal, kézimunkával. Ezúttal a fűtés nélküli Parksarokban ismertették a játszótérre menés szabályait kissé borsos (1000/fő) áron. Elaludni nem tudtam, ugyanis tátott szájjal figyeltem azt a lelkesedést, amivel karjaikra és ujjaikra zoknit és kesztyűt húzva, kicsit perverz beütéssel próbáltak elmutogatni nekünk valamit, amiről nem is igazán tudom, hogy mi volt. Közben néha, a derült égből elővettek egy-egy kiszámolósdit, amiket aztán úgy tízszer el is ismételtek egymás után, ami miatt még hetekkel az előadás után is itt zúg a fejemben az Apacukafundaluka.

A közel 25 perces előadás végén elvileg drámapedagógiai foglalkozás jött volna, de ha jól értettem, ez érdeklődés hiányában végül elmaradt. Nem is volt baj, hiszen néhány anyuka meg is jegyezte, hogy hát igen, érződött, hogy a picik 20 perc után már nem nagyon tudtak koncentrálni, meg talán nem is értettek minden (! - a szerk.) szót az előadásból. Semmi kétségem afelől, hogy a fiam máshol sem ért minden szót abból, amit mondanak neki (pláne az én beszédtempómban). Komoly baj is lenne, ha mindig csak olyan szavakat hallana, amiket ismer.

III. KATEGÓRIA: Ultra

    Majorka Színház: Zöld Péter, Babszem Jankó, Kékfestőinas

Láttuk őket már a Margitszigeten, egy fa tövében, a Müpá, lépcsőkön ülve, a Szimpla kert emeletén biopiac felett, a népibe öltözött házaspár mindig fantasztikusat nyújtott. Saját készítésű, egész kicsi bábjaikkal, saját hangon beszélve, saját hangon énekelve viccesek, hitelesek, kedvesek. Az ismert népmeséket kicsit átdolgozzák, kicsit interaktívvá teszik (de nem erőltetik), néha kihívnak néhány gyereket a közönség soraiból, s bár vadul jelentkeznek gyerekeik is, annyi eszük bőven van, hogy nem őket szerepeltetik. Előadásaikban nincs hiba, figyelnek egymásra és a közönség rezdüléseire, a bábokat pedig olyan elképesztő ügyességgel mozgatják, hogy néha azon veszem észre magam, hogy az ő mozdulataikat szeretném itthon is mímelni. Naná, hogy nem megy.

És naná, hogy a gyerekek figyelme a 20. perc után sem lankad. A Majorka Színház vérpofi előadásai közel egyórásak, a másfél és kilencvenkilenc év közötti nézők pedig végig figyelnek, nevetnek, meghatódnak, és senkit sem zavar, ha egy-egy szót valaki éppen nem ért. Sőt! Szemben a béka segge körüli darabokkal, ezek az előadások, bár egyértelműen gyerekeknek szólnak, tele vannak felnőtteknek is tetsző kiszólásokkal. Sajnos nem tudunk semmit az egymásra mindig szerelmesen néző házaspár hét közbeni elfoglaltságairól, de meggyőződésem, hogy az apuka kémia-fizika szakon végezhetett, mert minden mesébe beleilleszt egy-egy polivinilkloridot, hőre lágyulást, vagy oxigéndús környezetet. És mindezt ingyen.

IV. KATEGÓRIA: Kimaxolva


    Ebcsont és Nyúlcipő, A beszélő fa, Icinke-Picinke tündér, avagy Hol lakik a varázslat?

A Jurányi Házban tartott előadások részben az ESZME Egyesület ernyője alatt jönnek létre, a Bábrándozók Társulat által, de például - mint azt az Egyesülettől megtudtam - A beszélő fa saját produkció. Akárhogy is van, a darabokról már írni is nehéz, annyira jók. És ezt még tetézi, hogy az Egyesület komplett szolgáltatást nyújt, mely nem csak abból áll, hogy felnőttenként 1000 forintért előadják a darabjaikat, nem. Ők teljes délelőtti szórakozáscsomagot nyújtanak, aminek szerves része az előadás utáni vajas kalács és a pöttyös bögrékből felszolgált, meleg kakaó, amikből felnőttnek, gyereknek egyaránt jut, meg a közös kézműves foglalkozás is, amit valamiért még én is élvezek.

De persze az előadás sem utolsó, a legutóbbin nem csak a szokásos módon hatódtam meg, hanem valóban könnybe lábadt a szemem, nincs is jobb bizonyítéka annak, hogy mi is, a társulat is jól csináljuk, mint amikor a feleségem és köztem ott ül a fiunk, aki felváltva dől a mamájához és az apjához, felváltva szorongatva a kezeinket, szinte pislogás nélkül, tátott szájjal nézi végig a valóban egy órás előadásokat, utána pedig még napokig sztorizik róla, emlegeti a karaktereket, keresi a kézműveskedés keretében közösen általam készített bábokat.

A darabok mindig bírnak valami morális tartalommal (barátság és bizalom, környezettudatosság, illetve ne legyél hülyepicsa), de ezek nincsenek a torkunkba préselve, ránk van bízva, mit értünk meg a két színész (!) által, de rengeteg, nagyméretű bábbal, elképesztő alázattal, figyelemmel, profizmussal előadott produkcióból. És hát külön le a kalappal azelőtt, ahogy a színészek hangjaikat a szereplők személyiségéhez illesztik. Az már szinte természetesen adja magát, hogy az előadások után meg lehet nézni a házi díszletet, meg lehet simogatni a házi bábokat, lehet velük beszélgetni, és nekem igazán nehezemre esik, hogy ne tolakodjak be a lelkes gyerekek közé.

Sokféleképpen lehet tehát gyerekeket szórakoztatni, csak van, ahogy nem érdemes.

Forrás: www.apapara.hu